Gyerekkoromban is ilyen volt

Gyermekkoromtól kezdve minden évben mentünk szüretelni a szőlőbe, ami számomra nagy családi eseménynek számított. Néha persze a lustaság nagyobb úr volt, főleg azokon a szombati hűvös hajnalokon, amikor a paplan melege vonzóbbnak hatott, mint a harmattal áztatott fű és hűvös reggel, a csigák által összecsúszkált pad, amin várakoztunk mi gyerekek, amíg mindenki elfogyasztotta a reggeli házi diós kalácsot és pálinkát... A életérzés ma is ugyanaz, idén nagy szerencsénk volt az időjárással és a nap meleg sugarai segítették a szőlőszedő "munkások" minden percét...
Amikor még kicsi voltam a szőlőszedés végeztével a gyerekek, köztünk én is mentünk, hogy felszedjük a lehullott gesztenyét, apró megbújó furcsa kis szerzeteket. Akkoriban még három hatalmas gesztenyefa állt a doboldalon (gyerekként azt gondoltam egy egyik biztos már a 100 évet is megérte, olyan hatalmasra nőtt és egyedül hiába próbáltam sem tudtam átfogni a törzsét, még hármunknak sem igazán ment).
A fondorokból kitaposni a gesztenyét néha nehéz feladatnak tűnt és böktek is a fondorok, védték a szerzeteket erősen. Böktek, főleg ha a szedés fondorral dobálózásba fulladt, melynek eredménye sok pici fekete pont az ujjakban és a bőr azon részein, ahol a fondor eltalált.
Persze nem kell említeni milyen fájdalmas lehetett egy-egy elcsúszás a sáros időben a gesztenyefa alatt. Mintha minden a múlté lenne, mégis ma is szedjük a gesztenyét, persze az akkori gyerekek ma már nem együtt, hanem mindenki amikor ideje engedi. Ma már a dobálózás sem illik ... hiszen elvileg felnőttünk. Lehet, de néha azért még ma is megröppen egy-egy fondor és cinkosan elhangzik, hogy te!!

(Saját gondolataim - Murnio)